Nightrun Maraton 2017,

Végül a férjemnek lett igaza. Nightrun Maraton 2017, 3 óra 50 perc 17 másodperc, a nők között a 6. helyen (38 nőből), abszolútban a 160 maratonistából a 31. helyen végeztem. Nem gondoltam volna, hogy a 3:50-es idő már a 6. helyre elég a nők között :) Így nem is vagyok olyan csalódott :) Mitöbb nagyon happy vagyok! :) Ha sikerült volna a 3:45-ös álomidő, az is csak egy hellyel vitt volna feljebb a nők között a tabellán. Dobogós helyhez 3:42 alatt kellett volna futni. Ami azért, lássuk be, nincs is olyan messze már :)
Szóval, a részletes sztori :) Kezdjük azzal, hogy ez volt életem legnehezebb maratonja. Nehezebb volt, mint az első maratonom, pedig ott is kipukkadtam a végére rendesen. Abszolút elértem a jelenlegi egészségügyi határomat, sőt egy kicsit túl is léptem, majd olvashatjátok a sztori végén. Abban, hogy ez most így sikerült, közrejátszott szerintem az extrém hőmérséklet, csak erre tudok gondolni.
Na tehát, kanyarodjunk rá a történetre jó messziről, az előzmények felől :) Még péntek este lenyírtam a gazt a kert 2/3-án, hogy szombaton, a Nightrun Maraton napján már ne kelljen napközben napra menni - se leégni, se dehidratálódni, se kifáradni nem akartam a verseny előtt. A férjem áldozta be magát, és ő nyírta le szombat délelőtt a maradék 1/3-ot a negyvenx fokban – hálás voltam érte. A szombati tevékenységem csak főzésre és paradicsom befőzésre korlátozódott, és a férjem még ebben is segített. A lakásban már 29.5 fok volt estére – köszönhetően a gáztűzhely egész napos üzemelésének -, kinn pedig 33 fok volt, mikor este 20:00-kor elindultunk a Nightrun helyszíne felé.
A NIghtrun-ban az az egyik legnehezebb, hogy mit eszel-iszol napközben. Egész nap kerülnöd kell minden olyat, ami az éjszakai futáson aztán felesleges WC kiállásokat generálhat. Tavaly nem úsztam meg, mármint a rosszul megválasztott estebéd miatti hasgörcsöt és 2 kényszerkiállást, és ez az időmben is nagyon meglátszott. Az idén azon voltam, hogy a baki ne ismétlődjön meg. Nem ettem egész nap semmi masszívat: csak görögdinnye, teljes kiőrlésű kenyér, rozsos kifli, eperlekvár, szilva, sárgabarack, víz, és miközben megkóstoltam párszor a lecsós csirkepörköltet, az a pár falat hús, mint fehérje – ennyi volt a mai napi bevitel. Jól is éreztem a hasamat az indulásnál. Még egy kis SMR hengerezésre is jutott idő. A két kézfejemre alkoholos filctollal felírtuk a két itiner opciót, a 3 óra 45-ös, és a 3 óra 50-es időkhöz.
Durván meleg volt a startnál, 33 fok. Ez volt a legmelegebb Nightrun, amin indultam. Az eddigi években is nagy melegek voltak a Nightrun körüli napokban, de a start idejére mindig kellemes huszonfokokra süllyedt a hőmérséklet (értsd 24-25 fokra), ami a napközbeni kánikula után igazán üdítő volt, és extra jó teljesítmények elérését támogatta. A Nightrun-on mindig időt javítottam, ebben biztos lehettem. Most kicsit aggódtam a meleg miatt. Az időjósok által beígért enyhülés elmaradt. Rosszul esett magamra csatolni a futós hátizsákot, mert úgy éreztem, megégek alatta. Pedig egy extrém vékony topot vettem csak a póló alá, szinte csak jelképesen. Mégis.
Bemelegítő kocogás, átmozgatás. Még egy utolsó WC sorbanállás. Aztán 10 perccel a start előtt bekocogás a rajtzónába. Fotózás. 1 zselé betol. Hátamon egy liter saját készítésű izotóniás ital (citrom+grapesfruit+narancs+méz+só+Mg+víz), 4 zselé, papírzsepi, zene. És start! Futás fel a várba. Ez gyilkos. Először is emelkedőn kaptatással indítani = tutti pulzusszám egekbe fel . Másrészt nagyon rossz a hiányos macskaköveken futni a sötétben, nagyon kell koncentrálni, hogy nehogy kimenjen a bokád egy rossz lépésnél. Tudtam, hogy tavaly 18 perc alatt futottam meg a várkört. Az idén 17 perc alatt sikerült. Azért is igyekeztem, mert a 7 km-eseket 5 perccel utánunk indították. Nem akartam, hogy utolérjen a tömeg, és beragadjunk a szűk vár átjárókba. Úgyhogy tepertem, és konstatáltam, hogy a pulzusom elérte a 180-at, amit nagyon nem kellett volna elérni itt az elején. A SPAR maratonon is ez volt, 180-as átlagpulzussal futottam le. A férjem kérte, hogy ne csináljak ilyet még egyszer. Hát csinálom már megint :-/
Hiába volt 180-185 a pulzusom, én nem éreztem. Lendületesen vágtattam le a lejtőn a rakpartra. A várat is magába foglaló első 5 km-en 5:05 perc/km-es átlagot futottam. A rakpart első 5 km-ét 5:01-es átlaggal rohantam végig könnyedén, erőlködés nélkül, jólesően. Az első 10 km után a rakparton normalizálódott valamelyest a pulzusom, lement 176-178-ra, miközben az átlagsebességem még mindig 5:05, 5:09 volt a félmaratoni távig. Itt volt egy ivós zsák cserénk a férjemmel. A férjem mondta, hogy nagyon jól megyek, talán túl jól is, több perc előnyöm van a tervezett időhöz képest.
És itt valami történt.
Ahogy továbbindultam a zsákcsere után, a sebességem folyamatosan csökkenni kezdett, de olyannyira, hogy egyszerűen, éreztem, képtelen vagyok tartani a korábbi iramot. A lábaim elnehezültek. Egyszerűen nem lehetett őket szaporább lépésre sarkallni. A karjaimból is kiszaladt a lendület, még lóbálni sem tudtam őket lendületesebben. És még csak a felén voltam túl! Még csak egy félmaratonom volt meg! 5:40, 5:55, 6:12-es 5 km-es átlagok jöttek. Nem akartam hinni a szememnek, nem akartam hinni a testérzeteimnek! Döcögök, mint kinn terepen hegymenetben. Mintha a 2016-os BSZM-en lennék lesérülve. Mi történt???
Elkezdett görcsölni a jobb vállamban a deltaizom. Betoltam egy fél ampulla magnéziumot, majd kis idő múlva a másik felét. Közben regisztráltam a zavarodottságot is, hogy elveszítettem az időérzékemet, és már nem vagyok benne biztos, hogy mikor vettem be utoljára zselét. Az agyam fogaskerekei se nagyon forogtak. Folyadékhiány – gondoltam. De nem voltam képes többet inni. Imádkoztam, hogy valami belső tartalék jöjjön elő, és kapja szárnyára a testemet, de nem jött.
A férjemmel 3, 10, 21, 30 és 40 km-nél találkoztam, meg a befutónál. 40 km-nél még azzal biztatott, hogy 3:46-ra beérhetek. Mondtam neki, hogy nem fog menni, nagyon rosszul vagyok. Mondta, hogy ismer engem, meg fogom húzni a végét. Mondtam, hogy nem, nem tudom meghúzni, nem működök.
Aztán mégis meghúztam :) Az utolsó 2 km-en megint 5:30-as lett az átlag. 4:23-al futottam be. Nem tudom, ilyenkor honnan jön az erő :) Ez a gondolat már régebben, egy edzőfutás alkalmával fogalmazódott meg a fejemben: „Sokan azért futnak, és azért feszegetik a határokat, hogy megtapasztalják – amikor a test feladja, a lélek átveszi az irányítást.”
A legdurvább képeket nem raktam ki, de ha azt mondom nektek, hogy a befutó után 1 órába került, mire az 500 m-re lévő autóhoz elértünk, akkor azért sejtitek az állapotokat… Először is nem tudtam járni. Le kellett ülnöm egy padra, és nem álltam fel, amíg másfél liter hűtött vizet magamba és magamra nem locsoltam. Azt az élvezetet, ahogy a jeges víz végigfolyt a lábaimon, el nem tudom mondani! :) Aztán elindultunk, kb. tyúklépésben, de először a bal lábfejem görcsölt be. Le kellett hámozni róla a cipőt, kicsit meg kellett masszírozni, hogy tovább tudjunk bicegni. Aztán a jobb lábfejem jött. Végül a bal vádlim. És remegtem. Az egész testem. Utoljára a 2016-os BSZM-nél volt ilyen. Nem tudtuk, mi a baj. Betoltam még egy zselét. Ittam. Végül a férjem otthagyott remegve-rángatózva az út szélén, egy lámpaoszlophoz támaszkodva, mint valami Parkinsonost. Vártam, hogy mikor lát meg egy mentős, és zsuppolnak be :) A férjem a lelkemre kötötte, hogy ne ájuljak el :)Nem, annak nem jártam a közelében sem, csak ez az idióta remegés, izomrángás és izomgörcs kínozott. Próbáltam leülni a járda szélére, de feladtam. Úgyhogy csak támasztottam szorgalmasan a lámpaoszlopot, fikarcnyit sem mozdulva, hogy be ne görcsöljek, és vártam a férjemet az autóval.
Utána már jobb volt. Megkaptam a fehérjeturmixomat, amit szorgalmasan töltöttem magamba, fújolva, hogy milyen pocsék íze van, brrr. Rángatóztam továbbra is, de már nem egész testemben, csak a karjaim. Ölelgettem magamhoz a hátizsákot, az melengetett.
Hazaérve egyenesen egy magnéziumos forró fürdőbe dugtam magam. Ekkor megszűnt a remegés-rángatózás végre. Közben folyamatosan ittam.
53.9 kg volt a verseny előtti esti induló súlyom. Mikor hazaértem a verseny után, úgy hogy addigra már kb. 1.5 liter folyadékot betoltam, 52.3 kg voltam. Ezek után úgy gondolom, ezen a versenyen az eddigi legtöbb, 3 kg-ot veszítettem, 3 kg folyadékot, azaz 5.56 % volt a folyadékvesztés. 2%-os folyadékvesztés már a testhőszabályozással kapcsolatos problémákat eredményez pl. didergés - ez megvolt. 2-4%-os folyadékvesztés az izommunkában látványos romlást eredményez - ez is megvolt. 6%-nál már komoly görcsök, izomfáradás lép fel - ez is megvolt. 6% felett hőguta, kóma és halál is beállhat - na ez szerencsére nem volt meg :) 2 liter izotóniás italt kellett volna meginnom, de csak 1 litert bírtam letolni a torkomon, plusz azt az 1-2 korty vizet a frissítőpontokon. Kevés volt, no!
Szóval, a Nightrun az idén elveszítette varázsát ezzel az extrém kánikulával. Nagyon örülök, hogy még ennek ellenére is sikerült 7 percet javítani az eddig legjobb maraton időmön, és 6. helyen végeztem a nők között. Előre nem is néztem meg, hogy a 3:45-ös idő milyen pozícióhoz elég, csak utólag örültem a szép helyezésnek :)
És bár én nagyon pozitív ember vagyok, most azért szeretném egy kicsit őszintén megmondani azt is, ami kevéssé lesz pozitív. A MaratonMan szégyellheti magát! A hőségriadó kellős közepén indít egy versenyt, benne egy maratont!!! És SEHOL, a frissítő állomásokon SINCS sem párakapu, sem vizes dézsa, sem hideg vizes csapok! Ilyen egy BSI versenyen nem fordulhatott volna elő! A legutóbbi BSI versenyemen, a K&H félmaratonon, reggel 8:00-kor startoltunk, kellemes huszonx fokokban, és miközben még 9:45-kor a befutómnál sem ment 30 fok fölé a hőmérséklet, de voltak működő párakapuk, vizes dézsák, hideg vizet ömlő csapok! Itt egy csomó fókuszomat elvitte, hogy minden egyes frissítő ponton megszerezzem lehetőleg mind a 3 lehetséges vizespoharat, amiből 1-2 kortyot magamba, a többit magamra löttyintettem, illetve velük próbáltam lemosni a kezeimről a zselé vagy Mg ragacsát is. Egy komputeres játékban éreztem magam, Prince of Persia, tudod, rohanás közben szeded össze a kincseket, jelen esetben az életet adó vizet! Voltak olyan frissítő pontok is, ahol a fiatal lányok és fiúk annyira nem figyeltek, hogy csak 1 pohár vizet sikerült szereznem, ami édes kevés volt a hűtéshez a következő 5-7 km-re. Nekem kellett ordibálnom, hogy „Víz?”, mert nem mondták mindig, hogy ki tartja a kezében a vizet. A kólát ki tudtam zárni, mert az sötétebb volt, de az izo ugyanolyan színtelen volt, ezért kérdezni kellett – nehogy az izót öntsem magamra. Az egyik frissítő ponton pisimeleg volt a víz. A másikon már pakolták el az asztalokat, ott is csak egy pohár vizet tudtam szerezni. Egyszerűen katasztrófa! Szégyen! Azt is mondhatnám, hogy amilyen állapotba kerültem a végén, az ennek az igénytelen szervezésnek is volt köszönhető. A motorosok úgy száguldoztak közöttünk, olyan sebességgel, hogy az nem is tudom, a veszélyeztetésünkön kívül mire volt jó! Ha lassabban mentek volna, talán észrevették volna a pályán azt a 3-4 rendbontó elemet, akik beszólogattak a futóknak. Ez volt életem eddigi legrosszabbul megszervezett, legtöbb negativitást elszenvedett maratonja. Azt nem osztom meg veletek, hogy az a 3-4 rendbontó elem mi mindent vágott a maratonisták fejéhez, mert az már tényleg nem ezekre a hasábokra tartozik.
Szerencsére sikerült elég jól visszahidratálnom. Végül hajnali fél 4-kor kerültünk ágyba. 5-kor keltem először. Mosdó, inni, enni, ezt sikerült 3 menetben előadnom, 3x tápászkodva ki az ágyból és vissza. Aztán 8-kor felébredtem a melegre. Becsuktam mindent, megetettem, beengedtem a kutyát, letusoltam, megméreckedtem (51.8 kg), de már hiába feküdtem vissza, nem tudtam elaludni a melegtől - annak ellenére, hogy azt terveztem, délig alszunk majd. Úgyhogy inkább leültem megírni nektek a sztorit :)



Kövess minket a Facebook-on!